2006-04-15-én szombaton délután kaptam a bejelentést egy fán rekedt macskáról.
A helyszínre érve-szembesülve azzal, hogy egy tujáról van szó, aminek ujjnyi kis ágai vannak-első gondolatként a tűzoltóktól próbáltunk segítséget kérni, hiszen rendkívül veszélyes lett volna felmászni három emeletnyi magasba. Az állami szerv kategórikus nemleges választ adott. Ők állatokon nem segítenek, mert sokba kerül igénybe venni a technikát. Magyarország ismét hozta a formáját.
Nekünk persze semmi nem drága. Még akár az életünk se.
Mivel én 100kg vagyok, a velem lévő önkéntes hölgy pedig csupán 50, így ő indult neki az embert próbáló, rendkívül veszélyes feladatnak. Aggódva figyeltük hogy jut egyre fentebb és fentebb a ropi vékony ágakon, amíg el nem érte a szerencsétlenül járt kis állatot. Megvan a cica, de hogyan tovább? Le is kellene valahogy jutni az állattal együtt. Aki-nem tudván mi történik vele- hol a fába méllyesztette karmait, hol pedig megmentőjébe.
Lentről próbáltuk különböző instrukciókkal segíteni Marcsit, aki egy kicsit lentebb is tudta juttatni a macskát. Ekkor én is felmásztam a tujára addig, hogy felnyújtott kézzel elérjem a kollegina által lenyújtott állatot. Végül pedig egy alattam álló fiatal embernek a kezébe ejtettem, aki bravúros ügyeséggel kapta el a rémült kis sziámit.
Macska nélkül már Marcsi is könnyebben mászott visszafele. Én lent vártam és levéve a fáról a karomban vittem ki az összesereglett emberek közé a nap hősét, ahol elismerő pillantások és taps fogadta. Nagyon büszke voltam rá.
Megkönnyebbülten ölelte magához a sovány, kiszáradt cicát, aki ekkora már teljesen megnyugodott és hálásan símult megmentőjéhez.